Oops, bocsi : S

A következő pár nap (1. rész)

            Bent a kórházban mindig gyógyszer és
fertőtlenítő szag volt. Egy idő után megszoktam, mivel egy hétig folyamatosan
bejártunk Cassandrához és Markhoz. Egy kórteremben feküdtek, két szomszédos
ágyon. Az épület kívülről is fehér vakolattal volt bevonva, a napfényben szinte
világított. Egy óriási, kék- fehér neonos tábla hirdette mivoltát a főbejárat
felett. Belül sem láthattunk több színt, legfeljebb az orvosok köpenye alól
kilógó ruhák gallérján. Minden kórterem egyforma volt, ugyanolyan csempékkel,
függönyökkel, ágyneműkkel, és beteg emberekkel.

            Cassandráékkal négy gyerek feküdt
egy szobában. Két ikerlány, és két, egymást azelőtt nem ismerő fiú. A lányok
kajakozás közben egy sziklának eveztek, már három hete, hogy bent kellett
lenniük. Annak ellenére, hogy nem lehetett valami kellemes a baleset, úgy
látszott, egész jól érezték magukat. Pár napon belül elegük lett az unalmas
estékből, és mikor a másik két fiú bekerült melléjük, eldöntötték, hogy a
takarodó utáni órákat történetek mesélésével fogják kitölteni. Pontosabban
rémtörténetekkel. Másnap persze Cassandra próbált halálra ijeszteni engem is,
és amikor nem sikerült neki, arra hivatkozott, hogy Natalie sokkal
félelmetesebben tud mesélni.

            Szinte csak egy rossz álomnak tűnt
így visszanézve, mikor láttam Markot a hullámok között, és hánykolódtam a csónakkal
saját magatehetetlenségem miatt. Hála istennek, már képtelen voltam magam elé
képzelni Cassandra temetését. Na, de vissza a kórházhoz. Anyu felmentést kért
nekem a suliból arra a hétre, amíg Sandra bent feküdt. Imádtam, hogy nem
kellett korán kelni, és bejárni egy teljes hétig. Markék felől is megnyugodtam,
bár otthon alapos fejmosást kaptam, amiért nem fogadtam szót. Mindebből mégis
éreztem, hogy anyu büszke volt rám. A szidást azért megkaptam, de utána fel sem
hozta a témát. Ami azt illeti, egy darabig.

            A hét olyan gyorsan elszaladt, hogy
észre sem vettem. Következő héten hétfőn – mellesleg az utolsó napon a szünet
előtt -, bementem a kórházba suli után. Anyu adta az ötletet, hogy
meglátogassam Markot és Cassandrát. Egészen kiismertem már magam ott. A kusza
folyosók közt hamar rátaláltam a keresettre. Mikor beléptem a 248-as kórterem
lefüggönyözött ajtaján, kíváncsi szempárok szegeződtek rám. Én sem nézhettem ki
valami magabiztosan, ahogy ott álltam, négy ismeretlen ember előtt. Cassandra
és Natalie ágyán két, látszólag negyvenes éveiben járó férfi feküdt, az egyik
nyaktól lefelé begipszelve, a másik égési hegekkel az arcán. Mark ágyán egy
fiatal lány foglalt helyet, Fannyén egy öregasszony. A két fiú ágya üres volt.
Megnéztem, hogy tényleg jó terembe nyitottam- e be. A szám stimmelt. Akkor mi
lehetett a baj? A gipszelt férfi megkérdetett.

– Keres valakit,
hölgyem? – rekedtes hangon szólt hozzám.

– Igen, uram –
bizonytalan hangon válaszoltam. – Nem tudja, mi lett azzal a csapat gyerekkel,
akik maguk előtt feküdtek ebben a szobában?

– Ma reggel
hazaengedték őket – szólt a fiatal lány. Csak bámultam magam elé. Mi értelme
volt, hogy anyu beküldött ide?

– Köszönöm –
válaszoltam én, és lassan becsuktam az ajtót, majd elkezdtem visszabaktatni a
bejárat felé. Közben végig azon pörgött az agyam, hogy anyu tudta- e, hogy a
többiek már nincsenek itt, és ha tudta, minek küldött a kórházba?

            Dühösen fújtatva bandukoltam a
buszmegálló felé, mikor a jármű éppen elhajtott mellettem. Ez a napom
fénypontja – gondoltam magamban. Ebben a pillanatban csörgött a telefonom.
Anyu hívott.

– Szia anya –
próbáltam higgadtnak hallatszódni.

– Szia drágám.
Voltál már a kórházban?

– Igen, voltam.
És képzeld, Cassandráékat ma reggel elengedték.

– Valóban? –
kérdezte, és halk kuncogást hallottam a háttérben. – Nem is tudtam.

– Jó, mindegy.
Felejtsd el – éreztem, hogy ebben a játékban nem nyerhetek. – Megyek haza.

– Várj, drágám.
Be tudnál ugrani a Cookies’ -ba egy kis édességért?

– Persze – eléggé
pocsékul éreztem magam. Már szívesebben feküdtem volna a tévé előtt. – Szia.

– Szia kicsim –
azzal lerakta.

(folyt. köv. jövőhéten)