Egy izébizémicsoda.
2011 július 7. | Szerző: Ugiburu
Hellósztok! Tegnap előtt este megszállt az ihlet és létrehoztam életem főművét (mert a többi nagyrészt borzasztó lett). Úgyhogy nézzétek csak:

Hát mára ennyi jutott. Meg annyi, hogy most tök büszke vagyok magamra a kishúgomra, mert megtanítottam megtanult felállni a térdemre ^^ Igaz, hogy egyszer lezúzta az orrával a nappali szőnyegét, de ez hozzátartozik : D
Uncsiihétköznapok.
2011 július 5. | Szerző: Ugiburu
Szijjasztok! Mostanság nem nagyon történik körülöttem semmi, de valami idevonzott a bloghoz, hozzátok : ) Ami a legnagyobb esemény napjaimban, az az, hogy olvasom a kötelezőt: Légy jó mindhalálig : / Hát igeen… Mondtam, hogy nem történik semmi izgalmas dolog. Persze írhatnám még a könyvet (nem mintha csak az 1. fejezet lenne kész >.<), de valahogy nincsen rá hajlandóságom : Đ Addig is: ami linkek a bejegyzés tetején lesznek, az az éppen aktuálisan hallgatott számom.
P.s: Majd írok még valamikor (fogalmam sincs, hogy mikor) Ugiburu
Első bejegyzésem
2011 július 2. | Szerző: Ugiburu
Helló világ! Mizujs? Ez az első bejegyzésem, rögtön a nyitás után. Úgy gondoltam, minden héten egy-egy új bejegyzéssel bővülünk majd, ami tartalmazni fog egy-egy fél fejezetet a You’re the star! című regény-kezdeményemből 😀 Remélem kommenteltek majd! Most kivételesen EGY EGÉSZ FEJEZETET rakok ki (a különleges alkalmakkor így lesz :P) Élvezzétek 🙂
1. rész:
A felfedezés
– Ébresztő, Miss Jones! Ha nem vette volna észre, az állami döntőre gyakorlunk. Szíves engedelmével szeretnénk folytatni a próbát. Rakja le a telefonját, és álljon be a helyére! – Mrs. Coller hangja betöltötte az egész színházat. Miért kiabált szegény lánnyal? Pedig ő volt a kedvence. Lyra betette a telóját a táskájába, és visszaállt. Állandóan a telefonját leste, Jake hívására várva. A lehető legtökéletesebb páros voltak. Lyra nyúlánk, kecses természetének köszönhette, hogy bomlottak utána a srácok. Vagyis talán nem csak ennek. Mindenkivel – szinte már félreérthetően – kedvesen, barátságosan viselkedett, akadtak is irigyei szép számmal. Ahhoz képest, hogy még csak akkor töltötte a tizenötöt, nagyon éretten kezelte a dolgokat. Nem csoda, hogy Jake-kel egymásra találtak. A fiú körül is nyüzsögtek a lányok. Igaz, már megtanulták, hogy ezzel semmit nem tudnak elérni nála. Türelmesen viselkedett velük, de igazándiból szinte hozzájuk se szólt. A kérdéseikre válaszolt. Néha. Viszont ennél többre nem méltatta őket. Elképzelhető, hogy kis piócáknak titulálta mindet. Lyra nem ugrálta körül. Talán ezért is akadt meg rajta a figyelme. Sok lány szeretett volna ilyenkor a helyében lenni, mint ahogy sok fiú is irigyelhette Jake-t.
A drámaszakkör nem volt az erősségem. Apu kedvéért csináltam. Mrs. Coller nem díjazta az énekhangomat, így inkább csak kis szerepeket osztott rám. És persze mindig Lyrából lett az előadás sztárja. Ne érts félre, bírtam a csaj, de egy kicsit irritáló kezdett lenni a dolog, mikor már zsinórban a hatodik éven az összes előadás főszereplőjévé megválasztották. Nem számít rá az ember, hogy egy gólya legyen a gimi sztárja. Valahogy mégis rászolgált. Mintatanulóvá vált már az első hetekben. A többi lánynak viszont kényelmetlen érzés volt, mikor nem mertek szabadon dolgozni a színdarabokon, a balett-előadásokon, és egyebeken, mert féltek, hogy lejáratják magukat Mrs. Lyra- imádó maximalista Coller tanárnő előtt. Szóval nem imádtam annyira a drámát. És senki sem tagadta, mennyire unta már a szaktanárt is.
Otthon se volt jobb a helyzetem. Igaz, nem született tesóm, mégis elhanyagoltnak éreztem magam, mikor a szüleim fontos embereket fogadtak. Engem beküldtek a szobámba, mint egy megbízhatatlan kisgyereket. Egyébként nem volt rossz a viszonyom a szüleimmel. Az persze lehetetlen, hogy egy anya-lánya kapcsolatban ne legyenek viták. Anyu, Jane egészen jó fej egy mai gyerek szemével nézve is. Ha problémám akadt, vele nyugodtan megbeszélhettem. A kamaszkori hóbortjaim sem őrjítették meg. Legalább is teljesen nem. Akkoriban tökéletesen mellettem állt. Az utóbbi hónapok viszont elég zűrösek voltak. De erről majd később. Szóval anyuval teljesen elégedett voltam, mikor nem fogadott egy híres producert, színésznőket, meg ilyenek. Azon a napon egy menedzsert látott vendégül. Ennyit árult el. Egészen pontosan nem is tudom, mi anyu munkája. A lényeg az, hogy mindig híres emberekkel dolgozik.
– Ó, Camilla, jöjjön be! – hallottam anyám nyájas hangját a lépcső aljáról. Ez annyit jelentett, hogy irány a szobám. Itt töltöttem életem nagy részét. Persze amikor nem suliban voltam. Az ajtómmal szemben feküdt az ágyam. Mellette egy kis bambusz éjjeliszekrény állt. Az íróasztalom kvázi egy szemétdomb, úgy nézett ki. Még egy belépős gardróbot tartalmazott a szobám, tükrös ajtóval és egy fésülködőasztalt. A falat sárgára festettem, mert az mindig a napot juttatta eszembe. Imádtam a meleg színeket. Jó érzés volt a szobámban tartózkodni. A falamat énekesnők poszterei díszítették. A legtöbbet a példaképemnek tekintettem. Az ablak, amely keletre nézett, sosem hagyott reggelente sokáig lustálkodni az ágyban. Nem nagy szám egy ilyen szoba a többihez képest egy akkora házban, mint a mienk. Mikor már a leckeírás lehetősége kerülgetett, lementem anyuékhoz, hogy belehallgassak a bájcsevelybe. Kíváncsi voltam a vendégére.
– Hihetetlen! – álmélkodott anyu. Ebből máris leszűrtem, hogy semmi érdekesről nem maradtam le. Anyu mindenkit meg tudott győzni, ha hazudott, kivéve engem. És sejtettem, hogy az imént hallottak nem lehettek túl letaglózóak.
– Szia anyu! Nahát, vendéged van? – adtam a szőkét. – Jó napot. Hope Shoner vagyok – odanyújtottam remegő kezemet egy kézfogásra, mert felismertem a nőt.
– Drágám, mit keresel itt? – kérdezte anyu suttogva.
– Megnéztem kivel beszélgetsz. – válaszoltam én.
– Ó, igen. Kicsim, ő… – mutatott a vendég felé, de én nem engedtem neki befejezni a mondatot.
– Camilla Maron! – szóltam, szinte suttogva, és látszódott rajtam, hogy alig hittem el, hogy a mi házunkban volt.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek.
– Akkor el sem tudja képzelni, hogy én mit érzek!
– Milyen aranyos kislány – mondta Camilla anyámnak.
– Igeen… – válaszolta anyu. – És milyen édes, amikor szót fogad! – szólt, és jelentőségteljesen nézett rám.
– Jó, jó, megyek már – forgattam a szemem. Felsiettem a szobámba.
A házimat egy fél óra alatt szoktam megcsinálni. Ha nagyon sokat adtak fel, beletelt egy órába. Utána pedig magamra zártam az ajtót, és énekeltem. Amikor senki sem figyelt, akkor tudtam igazán szívből dalolni. Néha táncoltam is hozzá a tükör előtt. Elég gügyén hangzik, de hát ki nem tett még ilyet? Bekapcsoltam a rádiót, és az éppen aktuális listavezetőket, amiket mindenki kívülről fújt, együtt daloltam az énekesnővel. A harmadik sláger ért véget, amikor nyílt az ajtóm, és belépett rajta Camilla. Az arcán látszódott az őszinte megdöbbentség.
– Sajnálom, Mrs. Maron, én csak… – mentegetőztem. Az arcom szinte égetett, mint egy vulkán.
– Sajnálod? Utoljára akkor hallottam valakit így énekelni, amikor felfedeztem H. B. Boys- t! Nagyon energikus, ugyanakkor lágy hangod van, ezt érdemes lenne kihasználnod! Gondolom, ismered a ‘You’re the star!’ tehetségkutatót. Csak ajánlani tudom, hogy próbáld ki magad! Viszont ez egyedül rajtad múlik. Úgy érzed, képes lennél kiállni a világ elé a hangoddal?
Alig hittem a fülemnek. Egy híres zenei producer, ráadásul egy ma már csaknem befutott fiúbanda menedzsere azt mondja, hogy van hangom? És még az után, hogy Mrs. Coller kiakadt attól, hogy mennyire botfülű vagyok? Ez több mint karma. Ez bazi nagy szerencse egy olyan lánynak, aki jóformán meg sem érdemli. Mennyire más egy drámatanár és egy zenei nagykutya véleménye. Mindenki döntse el magának, hogy kinek hisz. Én akkor még Coller tanárnőnek hittem. A példaképeim posztereire tekintettem. Akit szinte a mentoromnak tekintettem, Chelsea Miller, az én koromban vált híressé. Ugyanezzel a tehetségkutatóval próbálkozott, és megnyerte. Állítólag nem volt fényűző élete, mert a lesi fotósok meg a bulvársajtó zaklatták, de hát én nem is híres akartam lenni, csak egyszerűen szerettem énekelni. Állítólag ő lesz a mostani forduló egyik zsűritagja.
Amíg ezen gondolkoztam, Camilla az asztalomon lévő jegyzetfüzetre felfirkantotta a jelentkezési címet. Csodálkoztam is, hogyan találta meg a kupiban… Aztán rám nézett.
– Csodálatos tehetséget látok benned, drágám. Ne hallgass azokra, akik le akarnak beszélni! Ha tényleg szeretnéd ezt az egészet, itt a névjegyem – átnyújtott nekem egy kis papírt. – Mindössze csak azon kell gyakorolnod, hogyan állj ki az emberek elé. Anyukád mondta, hogy nincs túl jó hangod. Nos, nekem egészen más a véleményem, de ha inkább rá hallgatsz, az is meg tudom érteni.
– N… Nagyon köszönöm – dadogtam. Alig fogtam fel a történteket. – De nem hiszem, hogy a családom nagyon örülne neki.
– Ezt teljességgel megértem, viszont, ha kellő elhivatottságot érzel magadban, csak egy telefonba kerül, hogy meggyőzzem a szüleidet – rám kacsintott. – Most jobb lesz, ha lemegyek. Aludj rá egyet. Holnap reggel hívj fel, és szólj, hogyan döntöttél – ezzel kiment az ajtómon.
Pár percig még dermedten álltam a szobámban. Ezek szerint Camilla Maron tehetségesnek lát engem… ENGEM! Aki még a tulajdon anyja előtt sem mer igazán énekelni. Mikor hallottam az autó motorjának zúgását az ablakom alatt, tudtam, hogy elment, és én rohantam a konyhába. Az utolsó lépcsőfokon viszont olyan hirtelen megtorpantam, hogy majdnem orra buktam a saját lábamban. Nem, nem ronthatok rá anyura az őrült vágyammal, hogy “Anya, én énekes leszek!”. Tudtam, hogy nem szerette, ha produkáltam magam. Apu viszont támogatta a ‘tehetségemet’. Hát igen, elég furcsa a családom. Fogalmam sem volt, hogy innen hova tovább. Így hát fogat mostam, lezuhanyoztam, és befeküdtem az ágyamba. Biztos voltam benne, hogy képtelen leszek aludni, ezért elővettem a laptopom. Bekapcsoltam Chelsea albumát, és megnyitottam a párbeszéd programot. Három üzenetem érkezett Cassandrától. Ő volt a legjobb barátnőm. Szinte minden percünket együtt töltöttük. Akkor arra vágytam a legjobban, hogy kibeszéljem magamból az aznap történteket.
Szia, Cassandra, mizujs?
Hali, Hope! Semmi különös. Ott?
Itt sincs sokkal több:)
Mit csináltál ma?
Nem hiszed el, ki járt ma anyunál!
Na?
CAMILLA MARON!!!
Úr isten! És beszéltél vele? :O
Persze! És azt mondta, hogy jó hangom van!
Ne szívass! Komolyan?
Igen. Én sem hittem el. Azt mondta, hogy az H. B. Boys- nál hallott ilyen felfedezetlen tehetséget utoljára.
Tudod te, ez milyen nagy dolog? 😀
Tudom. És azt is mondta, hogy jelentkezzek a ‘You’re the star!’-ba.
És megfogadod?
(Folyt. köv. jövőhéten)

Egyújrészleet!
2011 július 9. | Szerző: Ugiburu
Jennette McCrudy – Me with You
Gűdáftörnún mindenkinek! Bár nekem nem nagyon volt az eddig… A kishúgommal elmentem egy kis barátnőjéhez, és délben elindultunk onnan, és beugrottunk egy ismerősömhöz, és így fél egyre értem haza.
(nem volt telóm és kb. öt perc alatt hazaérek általában onnan : /)Na szóval, amikor hazaértem, anyu rögtön azzal fogadott, hogy apu már hívta volna a rendőrséget, hogy eltűntem. Remélem, ti jobban töltöttétek ezt aborzalmasgyönyörű szombat délelőttöt.Legalább a zene felvidít egy kicsit, mert egy szuperédes pasira gondolok : ) Ja, és mivel szombat van, így kaptok egy fél fejezetet. Hát tessék!A döntés
Másnap laptoppal a kezemben ébredtem. Az ágyon ülve aludhattam el. Körül-belül két órán keresztül dumáltam még Cassandrával, de a versenyről nem akartam többet beszélni vele aznap este. Viszont tudtam azt is, hogy ma válaszolnom kell Camillának. Mi van, ha tényleg jó vagyok? Érdemes lenne kockáztatni a sulit? És a haverokat? Minden esetre megnéztem a bizonyítékokat, amik arra utaltak, hogy az előző napot nem csak álmodtam. Megtaláltam Camilla névjegyét, a jelentkezési címet, és a beszélgetés is ott volt Cassandrával a gépen. Nem akartam tovább a szobámban lenni, túl sok kérdés maradt ott megválaszolatlanul. Inkább lezuhanyoztam, felöltöztem, és elmentem reggeliért a boltba. Anyu sokszor hagyott otthon engem egyedül, persze északára azért hazajött. Apu valahol üzleti úton volt Európában. Akkor volt tíz éve, hogy Bayonne- ban éltünk. Ismertem a helyet, így nem volt nehéz eljutnom akárhova. Persze a városon belül. Bringával mentem a kisboltba. Elég jó környék volt a mienk. Az emberek szerették egymást, úgy- ahogy. A sulit kerültem a hétvégén. Nem csak azért, mert messze laktunk, de egy hétből öt napot elég volt ott töltenem.
Otthon megreggeliztem. Igaz, nem tudtam sokat enni, mert a döntéskényszer elvette az étvágyam. Általában vagy elmentem bandázni a haverokkal délelőtt, vagy otthon feküdtem egész nap. De az a nap máshogy indult. Az első utam a könyvtárba tartott, hogy keressek valami jó olvasnivalót. Nem mintha nem lett volna ezerféle dolgom, csak hát próbáltam húzni az időt. Egy Jessica Honor könyvet vettem ki a könyvtárból. Szerettem a könyveit. Romantikus regénytől kezdve a krimikig mindenfélét írt. Hazatekertem. Brenda, a kertészünk a rózsabokrot metszette. Hagytam dolgozni. Apu vette föl annak idején, mikor még több időt töltött otthon, mint a munkájában.
Megcsörrent a telefonom. Összerezzentem. Reménykedtem, hogy nem Camilla keres. Féltem megnézni, ki az. Amikor viszont megpillantottam a kijelzőt, megnyugodtam.
– Szia, Jason! – szóltam. Jason az egyik osztálytársam volt, fülig belezúgva Cassandrába. Elég kilátástalannak tűnt az ügy, mivel legjobb barátnőm szíve akkor éppen Mark Claytonért dobogott. Csak úgy, mint az enyém.
– Hali, Hope! Gondoltam szólok, hogy a haverokkal lemegyünk a partra. Nincs kedved velünk jönni? Hozhatnád… Cassandrát is – éreztem a hangjában a reményt. Nem volt szívem lelombozni.
– Felhívom, és majd tudósítalak a fejleményekről. Egyébként ki is megy veled?
– Daisy, Kate, Nick, Mark, és Ben jönnek. Miért? – kérdezte gyanakvón.
– Hát csak tudni akartam. Megyek, rácsörgök Sandrára.
– Oké. Szia – határozottam jobb kedve volt, mint az előző kérdésemnél.
Oldal ajánlása emailben
X