Hmm. Kell egy csokiszökőkúút.

2011 november 3. | Szerző: Ugiburu

 Szijjasztok. Szóval… hol is kezdjem. Nem tudom, mit kéne mondanom. Nagyonnagyon kevés a komment, és nem hiszem, hogy ezt így jó lenne folytatni. Másrészről vannak drágaságos jó olvasóim akik visszajártak, amikor én magam sem. A lényeg az, hogy nem hiszem, hogy megérdemlem, hogy annyi olvasóm legyen.
Ezért elköltöztetem a blogot a www.zakkantnyuszika.blogspot.com-ra. Ott valószínűleg kevesebb fog szólni az alkotásról, mint itt, de néha lehet hogy lesznek részek. Ezt az oldalt sem rázom be, mert nem tudnátok, hol keressetek. Nagyon komoly probléma. Ez a bejegyzés megsemmisíti önmagát. 5, 4, 3, 2, 1…

Sajnáloom.

2011 szeptember 17. | Szerző: Ugiburu

 Helló mindenki! Most biztosan egy csomóan mérgesek vagytok rám, de elhihetitek, hogy ha ennyi ideig nem jelentkezem, akkor baj van. És igen. Az otthoni netem elcsesződött, szóval most egy barátnőm gépéról írok. Majd ha sikerül valahogy megjavítani, akkor kaptok új részletet, de addig sajnos hanyagolnotok kell. De Hope megvár : ) A történet írását folytatom, annak ellenére, hogy nem látványosan csinálom : D Remélem, hogy ha majd egyszer visszatérek (remélhetőleg minél hamarabb), akkor is ennyien lennétek. És nagyon sajnálom, hogy nem jönnek össze a dolgok. Ez a bejegyzés is csak úgy spontán sikerült, de így legalább eloszlatom a kétségeket, hogy bezárunk. Sietek vissza, ígérem. Kitartás!
Ugiburu

Brühühűűű!!!

2011 szeptember 3. | Szerző: Ugiburu

 Valószínűleg a blog már nem sokáig húzza, mert az a nyomorult játék blokkolja a pendriveomat, így az újabb részeket nem tudom majd felrakni. Még szerencse, hogy előrelátó voltam, és lementettem a gépre az elejét. Úgyhogy amit onnan tudok, azt felrakom. Így a múlthetit is bepótolom, sajnálom, ha nem találok megoldást : ( De, élvezzétek, ameddig még olvashatjátok : ) Itt van két fél rész, és még egyszer sajnálom, hogy a múlt héten elmaradt.

A következő pár nap (2. rész)

            A buszon ülve Chelsea legújabb
számát hallgattam, kezemben egy doboz csokis keksszel. Egészen besötétedett
már. Gyönyörű volt ilyenkor a város. A lámpafények, a kirakatok neontáblái, az
embertelen utcák, a forgalommentes utak. A buszon is alig ültek, pedig még nem
is volt olyan késő. Fél hat körül járhatott az idő. Chelsea a fülemben a
tavaszról énekelt. A dalai hallgatásakor szinte láttam magam előtt a tájat, a
patakot, és a madarakat, a maguk gondtalan életével.

Megállt
a busz. A buszsofőr, Albert apu régi barátja. Amikor kevesen vannak a buszon,
elvisz a házunkig. Most is így történt.

–
Hello Albert, hogy van? – kérdeztem udvariasságból.

–
Szervusz, Hope! Jól vagyok, köszönöm. És ti? Ben jól van?

–
A papa? Igen.

–
Add át üdvözletem – szólt mosolyogva.

–
Átadom – én is mosolyogtam, bár ez cseppet sem tükrözte a valódi érzéseimet a
mai nap után.

–
Sajnálom, hogy nem lehetek ott, de ma két műszakban dolgozom – mondta,
és fogalmam sem volt róla, hogy hol kéne lennie.

–
Semmi baj – megálltunk a ház előtt. – Viszlát!

–
Szia! – köszönt el, majd becsukta az ajtót, és elhajtott.

            Elkezdtem előkotorni a kulcsomat a
táskából, mikor rájöttem, hogy anyu minden bizonnyal bent van. Bár minden lámpa
le volt oltva, kopogtatás nélkül lépem be a házba.

–
Szia anyu, megjöttem! – kiabáltam, gondolva, hogy az emeleten van. Ebben a
pillanatban kigyulladtak a lámpák, és egy másodpercre megvakítottak a nagy
sötétség után. Mikor már rendesen láttam, minden barátom, és a család ismerősei
ott álltak az előszobában.

–
Boldog szülinapot! – kiabálták kórusban. Ledermedtem. Szóval ezért volt a
kórház meg a süti. Erre mondta Albert, hogy nem tud eljönni. Közel huszonöt
ember lehetett ott. Köztük felfedeztem Nataliet, Fannyt, majdnem a fél
osztályomat, és persze anyut, ahogyan a tortát tartja.

            Még mindig nem tudtam mozdulni. Az
emberek arcán elégedettség lett urrá, biztosan erre számítottak. Ahhoz képest,
hogy tudtam, nekem kellesz majd kitakarítanom a buli után, jó érzés volt, hogy
emlékeztek a szülinapomra, mikor nekem teljesen kiment a fejemből.

            Hat óra lehetett, amikor felvágtam a
tortámat. Csodálatos volt. Anyu nagyon jól tudta, milyen a kedvencem. Csoki
krémes, csoki bevonatos, csokis tésztás torta. Imádtam. Tudom, hogy a csoki
hizlal, de megérte az ízét. Azt hiszem, az ötödik szülinapomon ettem először,
azóta minden hasonló ünnepre ilyet készített anya. Egyedüli gyerekként elég sok
olyan dolgot megengedhettem magamnak, amit egy testvér mellett elképzelni se
tudtam volna. Például laptopom, tévém, talán még saját szobám sem lett volna.
Mindezek ellenére én mégis egy kistestvérről álmodtam. Az mindegy, hogy fiú- e,
vagy lány. Az sosem érdekelt. Daisynek két kishúga és egy öccse volt. Mindig
irigyeltem érte. Az anyukája nem dolgozott, mert a kisebbik húga, Maria még
csak fél éves volt. Sokkal több ideje jutott a családra, mint például anyunak a
sajátjára. Az apukája dolgozott ugyan, mégis többet volt otthon, mint az enyém.
Néha igazságtalannak tűnt ez az egész.

            Na, vissza a bulihoz. Miután
elfogyott a torta, leültünk egy kis beszélgetésre. Ez olyan családi hagyomány
volt, hogy a szülinaposnak sorra kellett mennie minden meghívottan, és
beszélnie velük. Persze én leginkább Cassandrát és Markot vártam, de előtte még
sok emberrel társalognom kellett, többek között Mrs. Meckle-lel, Natalieval,
Fannyval és Jasonnel is. Aztán végre Mark volt soron. Ahogy odajött elém, hozta
magával Cassandrát is.

–
Szia, Hope, boldog szülinapot! – mondta Sandra, és két puszit nyomott az
arcomra.

–
Hmm… Köszönöm…- gondolkoztam, és nem bírtam megállni, hogy nem bámuljam,
amint egymás kezét szorongatták, mint a szerelmesek. Mark észre is vette
rajtam.

–
Valami baj van? – kérdezte.

–
Beszélhetnék Cassandrával egy kicsit? – egymásra néztek, és láttam, hogy nem
értik.

–
Úgy gondoltam, hogy négyszemközt – megfogtam a kezét, és áthúztam a nappaliból
az étkezőbe.

–
Mi van már? – kérdezte felháborodottan.

–
Mondd meg inkább te! – fakadtam ki. – Hogy lehet, hogy szinte jártok?
Megegyeztünk, hogy neki kell választania. Nem emlékszel?

–
Nem is járunk! – ő is kiabált velem együtt. – Honnan szedted ezt? –
elhallgatott, aztán elfordult, összefonta karjait, és gőgösen kijelentette. –
És egyébként ő választott.

            Megtorpantam egy pillanatra. Lehet,
hogy csak viccel. De mi van, ha nem?

–
Hát… Akkor nincs miről beszélnünk – szóltam halkan, majd elfordultam én is,
és felbandukoltam a szobámba. Becsuktam az ajtót, majd az ágyamra borultam, és
ott bőgtem, miközben azon gondolkodtam, hogyan lehet az élet ilyen kegyetlen…
a saját szülinapomon. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el így. Egy fél óra
legalább. Egyszer csak nyílt az ajtó, és Cassandra jelent meg mögötte.

–
Figyelj, Hope – kezdte – , nagyon sajnálom ami történt.

–
Hogy? – néztem fel sírástól megduzzadt szemeimmel.

–
Sajnálom – ismételte meg. – Ez a te szülinapod, és Markkal is megbeszéltem a
dolgot. Ne haragudj. És nem járunk – itt megállt egy percre. – Kijelentette.
Tisztán és világosan.

Felálltam,
a nyakába borultam, és úgy sírtam tovább. Aztán megfogta a kezem, és lementünk
a többiekhez.

            Beszélgettem még egy pár emberrel,
aztán lassan kiszivárogtak a házból a vendégek. Nem is volt olyan nagy a
rendetlenség, mint amire számítottam. Összesen négyen maradtunk a takarításra.
Sandra és Mark is segíteni akartak.

–
Menjetek nyugodtan fel Hope szobájába – szólt anyu. – Már hívtam a takarítókat.

–
Kösz – adtam neki egy puszit, és felsiettünk.

Bizalmas beszélgetés, zavaros következmények (1. rész)

 

            Akkor éreztem először a szobámat
nyomasztó környezetnek. Egy ideig csendesen ültünk, én az ágyamon, Cassandra az
íróasztalomnál, Mark a földön. Gyanakvón néztem egyszer az egyikre, majd a másikra.
Fogalmam sem volt arról, hogy mit kellett volna tennem abban a helyzetben.
Markra néztem, amit ő viszonzott. Aztán gyorsan elkapta a tekintetét.
Átsandítottam Cassandrára. Éppen szólásra akarta nyitni a száját, de
meggondolta magát, és hallgatott tovább. Szinte már megfojtott a csönd, és úgy
éreztem, nem bírom tovább. Már szólni akartam, mikor Mark hangját hallottam.

–
Lányok, mi van veletek? – kérdezte csöndesen, szinte csak magától.

–
Sajnálom… – meggondoltam magam. – Sajnáljuk, hogyha kényelmetlen
helyzetbe hoztunk – bólintott, majd Cassandrára nézett, mintha tőle is várna
bocsánatkérést. A lány észrevette, és végre ő is megszólalt:

–
Tudod – kezdte -, mióta megismertünk, folyamatosan versengtünk érted. Talán
észre sem vetted. Amikor este a kezemet fogtad, Hope azt hitte, hogy… Mi… –
szakadozott a hangja. – Járunk – mondta ki végül.

–
Micsoda? – kérdezte felém fordulva, nem is felháborodottsággal, inkább
meglepettséggel.

–
Így igaz – sóhajtottam egy kis idő után. Aztán megint csönd következett.
Borzasztóan éreztem magam, amiért ennyi kellemetlenséget okoztam nekik. Az
életem egy katasztrófafilm – gondoltam magamban. Kopogtattak az ajtón. Nem
volt elég lélekjelenlétem, hogy annyit mondjak, hogy szabad. Elmerültem a
gondolataimban. Akkor eszméltem fel, amikor anyu nyitotta az ajtót.

–
Cassandra, a mamád lent vár. Azt mondta, hogy mennetek kell – szólt, és a
többiek számára észrevétlenül letett az asztalom szemétdombjára egy papírt.

–
Megyek. Köszönöm – mondta Sandra. – Sziasztok. Jó éjt – azzal anyával együtt
elhagyták a szobát.

            Az ajtóm záródása egy fokkal
nyugodtabbá tette a környezetet, amelyben már csak Mark volt az egyetlen
szokatlan tényező. Ismét halkan gondolkodtam, amit nem hagyott meg nekem a fiú
sokáig.

–
Tényleg azt hitted, hogy én és Cassandra járunk? – kérdezte még mindig hitetlen
hangon.

–
Ennyire meglepett? – próbáltam higgadtnak hallattatni a hangomat.

–
Nem tudom, mit kéne válaszolnom – mondta végre egy kis mosollyal az arcán. –
Próbáltam kiengesztelni, amiért… Nos, a többit már tudod – mondta egy
pillanatnyi habozás után. Hinnem kéne neki? – kérdeztem magamtól. Talán
olvasta a gondolataimat, mert odaült mellém az ágyra. Megfogta a kezem, és édes
hangon folytatta.

–
Bízz bennem. Semmivel sem kedvelem jobban őt, mint téged. Sőt… – majd felém
hajolt, és megcsókolt. Végre! Végre, megtörtént az első csókom! –
örvendeztem magamban. Utána elhúzódott tőlem, én pedig a mennyországban éreztem
magam. Egy ilyen fiúnak jobban tetszem, mint Cassandra? Nem engedte, hogy ezt a
kérdést hangosan feltegyem neki, mert felállt, elköszönt, és otthagyott engem,
diadalittasan, kábán, az ágyamon fetrengve.

 

***

 

            Reggel vidáman ébredtem. Mi
történt velem? – ez volt az egyetlen gondolatom. Első benyomásra csak egy
gyönyörűséges álomnak tűnt. Igen, csak álom volt – magyaráztam. Átmentem
a fürdőszobába. Lezuhanyoztam, és felhívtam Cassandrát. Éppen kicsöngött,
amikor ránéztem az órára. Hajnali fél hat állt rajta. Gyorsan leraktam, mert
tudtam, mennyire ideges tud lenni Sandra, ha ilyen korán zavarja bárki is. Nem
mellékesen a tegnapi este után. Ez az! – gondoltam magamban. Cassandra
biztos tudná igazolni, hogy a tegnapi nap megtörtént. Mivel már zuhanyoztam,
képtelen voltam visszaaludni. Elővettem Jessica Honor könyvét, és beleolvastam
a közepébe:

“Majd Jake odalépett hozzá.

– Livia, felkérhetlek egy táncra? – kérdezte úgy, hogy
mindenki hallja a bálon. A lány torka elszorult, mikor beteljesülni látta álmai
legszebb pillanatát. A fiú számított rá, hogy a válasz igen lesz, még ha a lány
ki sem mondta. Karját összefonta Livia derekán, miközben az vállára hajtotta
fejét. A lány képtelen volt látni az igazságot, mert szemét elfödte a mámor
fátyla. Nem gondolta, hogy Jake tud olyan kegyetlen lenni, amilyen akkor volt.
Kihasználta, eszközként kezelte Livia érzéseit, amelyek a sikerhez
vezethették.”

Micsoda
ostobaság! Hogy lehet ilyet írni?! –
gondoltam magamban. Ennek ellenére tovább lapoztam, kihagyva úgy húsz- huszonöt
oldalt.

“Kevin belátta.

– Jake, te győztél. Nyolc lányt képes voltál
elbolondítani egy hét alatt.”

Hogyan?
Miért írt ilyet Jessica? –
felháborodottságomban ledobtam a könyvet a földre, majd elhatároztam, hogy
elmegyek reggeliért. Tudtam, hogy Marknak ilyen korán volt fociedzése, így
szándékosan egy kis kitérőt tettem a sportpálya felé.

(Folyt. köv.)

Hát vagy nemvagyoknormális, vagy csak nemtookszámolni : D

2011 augusztus 28. | Szerző: Ugiburu

Bruno Mars – Who Is

 Helló drága világ! Ami azt illeti, már rájöhettetek, hogy nem tudok számolni, mert mostanában sosem szombaton teszem fel az új részeket. Hát igen, azt hiszem, nem vagyok normális, hogy még ezt a szerény számú rajongótáboromat is elvesztegetem.
És valójában csalok is egy kicsit. A részeket nem időre írom meg, hanem már régen kész vannak (írásban lassan a harmadik résznél járok). Igazából fogalmam sincs, hogy mit írjak most ide. Próbálom megosztani életem fontos pillanatait veletek. A drágalátos Balázsom – akitől a szalonnabőrös bölcsesség származik -, tegnap a 20 l-es szilvás vödörrel a kormányon akart tekerni a bicajjal, és hát mondanom sem kell… felszakította a térdét. HIPPHIPPHURRÁ! Innen is gratulációt érdemel. Bár nekem csak jó volt nézni a fejét, miközben kitisztítottam a fél centi mély sebet Betadinnal, úgy sípolt, mint egy kislány ^^ Kíváncsi vagyok, hogy ma kiengedik-e bicajozni mivel a saját gyerekemet nem engedném olyanok közé, akiktől vérző sebbel jön haza xD Na, de megint túl sokat beszéltem, és ti már a hajatokat tépitek az izgalomban : D Akkor tessék, még egy kis izgalom: A szerencsétlen drága öcsém feltelepített egy nyomorult csodás játékot, és most nem nyitja mega gép a YTS – t. (YTS = You’re the star!) Úgyhogy HA szerencsém van, akkor a másik gépen működik, ha nincs szerencsém, akkor le fogom törölni a játékot. Szóval min. 10 percet, max. napokat kell várni a frissre :'( Sajnálom, én sem így akartam. De majd meglátjuk, hogy mi lesz. Addig is: türelem!

Oops, bocsi : S

2011 augusztus 22. | Szerző: Ugiburu

Bella Thorne & Zendaya – Watch Me

 Hát… az életem csodálatosanfantasztikus, főleg, hogy nem csinálok semmit… Tegnap szalonnát sütöttünk, és Balázs fogalmazta meg legjobban a kokszos szalonnabőr ízét: belül omlós, kívül szén : D Azt hittem megszakadok. Na de nem azért jöttem, hogy ezt a csodálatos furcsa élményt megosszam veletek, hanem hogy felrakjam a múltheti részt. A Balatonról szombaton értem haza, és tegnap nem találtam a pendirveomat, de ma már minden készen áll egy új fejezet érkezésére. Hát… mint mondhatnék még… olvassátok : D És Ancsy333: Nem szándékosan ott hagytam abba (de, igen : D), hanem azért, mert ott lett vége a fejezetnek. És most egy pofátlan dolgot szeretnék kérni tőletek: Aki csak tudja, reklámozza a blogot a barátainak, mert egy idő után elfogy a motivációm, hogy három-négy embernek írjak. Nem mintha nem becsülnélek meg titeket – mert ennél jobb olvasóim nem is lehetnének -, de tudjátok, az egómnak ez így nem jó : ) De nem beszélek tovább, íme a fejezet:

Úúúúúúúgynembírokmárülniittésbámulnikiafejembőől!!!

2011 augusztus 12. | Szerző: Ugiburu

Victoria Justice – You’re the reason

 Az életem hatalmas fordulatot vett akkor, mikor a drágaságosságos kisöcsém megszerelte nagyapám ezeréves rádióját. SZLOVÁK POLKA FOREVÖR! Ezen kívül már átéltem egy apokalipszist (értsd: csepergő esőt) bicikliháton hajtva hazafelé. Nem a legkellemesebb, ha az arcodba esik a jéghideg eső. Ezek után másnap meg még menjek a napközis táborba is… jah, persze.
Amúgy nem tudom, hogy feltűnt-e, de a múlthéten nem raktam fel új részt. Hát azért vagyok most itt, hogy ezt pótoljam. És mivel nyaralni megyek, nem tudok holnap felrakni új rész, ezért azt is ma kapjátok meg. Hát tessék! Ja, és Ancsy333: most is a legjobb résznél fogom abbahagyni… na jó, talán nem is. Majd eldöntöd ha elolvastad : D (Amúgy nem tehetek róla, így jön ki.)

Egy zűrös este

 

            Azt hiszem, azt az estét nem fogom elfelejteni egykönnyen. Annyira megrémültem, hogy már csak akkor kaptam észbe, amikor Cassandráék lakásában Daisy és én Mrs. Leton- t vigasztaltuk. Szegény, teljesen magába volt fordulva. Mindenki ott volt, aki a parton, és nagyrészt a szülők is. Mark folyamatosan a mobiljával törődött. Talán azt várta, hogy Sandra felhívja? És miért pont őt hívná? Nem engem? A mélázásomnak vége szakadt, amikor Doris, Cassandra mamájának a telefonja csörgött. Senki nem figyelt már oda rá, csak akkor, amikor Mark felvette, és beleszólt.

– Cassandra? – síri csönd támadt. A fiú kihangosította.

– Halló? Ki beszél? – kérdezte egy ismeretlen férfihang.

– Mrs. Leton vagyok. Azon telefon tulajdonosának az anyja, amiről ön most beszél.

– Nem tudtam, kié a mobil. Itt találtam, a parton, és kikerestem az anyu nevű számot, és…

– Hol találta? – kérdeztem vissza közbevágva.

– A vízparton. Körülbelül húsz perce. A víz kisodorta. Még szerencse, hogy vízálló…

– Ki maga? – Mark is türelmetlen volt.

– Moris Cited. Szóval kié a telefon?

– Egy tizenöt éves lányé. Fekete haj, barna bőr, satöbbi. Nem látta valahol? – Mrs. Leton szaggatottan beszélt, miközben küzdött a könnyeivel.

– Azt hiszem… Itt ült egy lány a parton, és sírt. Megkérdeztem, hogy segíthetek- e valamit, de azt mondta, utálja az életét. Mi történt vele?

– Jézusom! – mondtam elhaló hangon.

– Mi az, Hope? – kérdezte Nick. Átfogta a vállam, hogy nagyobb biztonságban érezzem magam. Daisy egy kicsit féltékenynek tűnt.

– Ma délután együtt sétáltunk a partra – kezdtem -, és azt mondta, ha… Egy bizonyos katasztrófa… Bekövetkezne az életében, belefojtaná magát a vízbe – mondtam lassan, akadozva. Mark elutasítására gondoltam. – Azt hittem, nem gondolja komolyan.

            Mrs. Leton elvesztette az eszméletét. Ájultan zuhant volna a földre, ha férje, Paul el nem kapja. Borzalmasan nézett ki. Az ajka elfehéredett, a pupillája kitágult. Falfehér lett az arca.

– Halló? – szólt Moris. Teljesen elfelejtkeztünk róla.

– Elnézést, itt vagyunk. Egy kisebb probléma történt. Van ott valaki magával? – kérdeztem.

– Nincs. Hívjam a rendőrséget?

– Igen. A vízi mentőket. Azt hiszem, a vízben van.

– Rendben. Jöjjenek gyorsan. A nagy szikla tövénél várom magukat. Visz hall – és lerakta.

            Paul fellocsolta a feleségét. Mikor Doris magához tért, alig hitte el, ami történt. A kocsiban meséltük el neki. Paul nem bírt várni addig, amíg előadjuk neki a sztorit. Azonnal kocsiba ültetett mindenkit, és padlógázzal hajtottunk, egészen a partig. Én és Mark ültünk a kocsijukba, a hátsó ülésre Mrs. Leton- nal, anyu pedig az anyósülésre. A többiek Ben- ék furgonjával jöttek mögöttünk. Szinte semmit sem hallottam a saját szívdobogásomon kívül. Olyan volt, mintha lefutottam volna a maratont. Pedig semmit sem tettem, egyszerűen izgultam a legjobb barátnőm fizikai és szellemi egészségéért. Mit művelhetett vele Mark, amitől az egész életet megutálta?

            Szinte egy évnek tűnt, amire leértünk a partra. Kivágódtunk a kocsiból, és az egész banda loholt a nagy sziklához. Egy, körülbelül a harmincas éveiben járó alakot láttam meg, Cassandra telefonjával babrálva szórakozottan.

– Moris? – kiáltottam rá messziről. Felismerte a nevét, és odarohant hozzánk.

– Maga Moris? – kérdeztem újra.

– Igen, én vagyok. És te?

– Hope Shoner vagyok, Cassandra legjobb barátnője.

– Kihívtam a vízi mentőket. Már keresik – Hihetetlenül féltem. Mi lesz, ha nem találják meg? Bár az sem jobb, ha nem érnek oda… Időben.

            Az égre néztem. Szürke esőfelhők gomolyogtak felettünk, fenyegetve dörgéssel és villámokkal. Ebből még baj lesz – gondoltam magamban. A csapat szétszéledve figyelte a vizet a partról. Pánikolva tekintettem szét, hátha akad valami mentő ötletem. És akadt is.

– Anyu! – kiáltottam utána. – Anyu, gyere ide! Látod azt a csónakkölcsönzőt? – mutattam felé.

– Igen, drágám, miért? – kérdezte értetlenül.

– Megengednéd, hogy kievezzünk, és mi is körbenézzünk?

– Szó sem lehet róla! – anyu kiakadt. – Nem látod a vizet? Vihar lesz. Nem engedhetlek ki pont most!

– Anyu, a legjobb barátnőmet valahol sodorják a hullámok! Kérlek! – esedeztem.

– Bízd őt a vízi mentőkre! És nekünk pedig haza kellene már mennünk.

– Hogy mondhatsz ilyet? – faképnél hagytam, és rohantam Mark- hoz. Ha valaki, akkor ő biztosan velem jönne. Szörnyű bűntudata lehetett. Megragadtam a karján az inget, és magammal ráncigáltam. Furcsa, máskor, mikor csak meglátom, szólni sem bírok, elvörösödöm, aztán persze észre sem vesz. Hallottam, ahogy anyu kiabált utánam, de nem figyeltem rá. Mark kitépte az ingét a kezemből, és rám kiáltott.

– Mit csinálsz, Hope? – szinte őrjöngött.

– Evezz be velem a vízre! Gyere utánam! – és a csónakkölcsönzőhöz futottam.

            Mikor odaértünk, az ember, akit a csónakok mellé állítottak, kétségbeesetten kémlelte az eget.

– Jó napot, egy csónakot szeretnénk – hadartam én, mire ő úgy nézett rám, mint egy őrültre.

– Megbolondult a kisasszony? – kérdezte hitetlenkedve.

– Figyeljen, nagyon fontos, hogy minél előbb bent legyünk a vízben – mondtam én.

– Nem lehet! És nem tudnának annyit fizetni, hogy adjak egy csónakot – szólt. Éreztem, hogy ez egy célzás akart lenni. Elővettem a pénztárcámat, és a teljesen az ember kezébe ürítettem a tartalmát.

– Fogja, és adjon végre egy rohadt csónakot! – ordítottam ingerülten, és talán meg sem hallott volna egy szimpla kérdést, annyira süvített a szél.

– Ahogy parancsolja a kisasszony – vigyorgott és letolt egy csónakot az állványról, be a vízbe.

– Siessünk, Hope – sürgetett Mark. Beugrott a ladikba, és besegített engem is.

            Természetesen ő evezett. Én nem bírtam volna. Annál is inkább, mivel addigra már nagyon elharapózott a vihar. Úgy éreztem, minden erő ellenünk dolgozott. Talán őrültség, de akkor nagyon romantikusnak tartottam a helyzetet. Mintha verőfényes napsütésben csónakáztunk volna a szelíd vízen. Mintha egyáltalán nem kellett volna halálosan idegesnek lennem. Pár pillanatra el is felejtkeztem erről. Milyen csodát bír művelni az, ha valaki amellett az ember mellett ül, kire mintha már ezer év óta várna. Mindennél jobban szerettem volna beszélgetni vele, de inkább a vizet kémleltem. Nem bírtam megállni, hogy rá nem pillantsak néhányszor. Tényleg szenvedett. Nagyon sajnáltam, viszont borzasztóan haragudtam is rá. Mit művelhetett Cassandrával? Fogalmam sem volt róla. Úgy éreztem, minden az én hibámból történt. Nem lett volna szabad egyedül hagynom őket.

            Hirtelen kiabálást hallottam a hátam mögül. Megfagyott a vérem, bár tudtam, Cassandra nem lehetett magánál annyira, hogy akár csak beszélni is tudjon. Olyan messziről jött a hang, hogy képtelen voltam megállapítani, férfié- e, vagy nőé. Hátra pillantottam, és egy másik csónakot láttam közeledni. Sokan ültek benne. Mikor már csak pár méternyire jártak tőlünk, anyu rám kiáltott. Szóval követtek. Tudtam, hatalmas bajban voltam, mégis reménykedtem, hogy több szem többet lát. Imám nemsokára meghallgatásra talált.

            – A kislányom! Ott az én kislányom! – kiabálta Doris, s hangjából hallottam, hogy nem volt maradéktalanul boldog. És tényleg, a hullámok közt megláttam legjobb barátnőmet. Eszméletlennek tűnt. Hirtelen a legrosszabb kép ugrott be. Cassandra temetése. Láttam Mrs. Leton- t sírni a férje vállán, a papot, ahogyan áldást mond a koporsó felett… Hálát adok az égnek, amiért Mark kizökkentett a képzelődésből.

– Hope, vedd át az evezőket – szólt nyugodtan. A kezembe nyomta a lapátokat, és beugrott a vízbe.– Ez őrültség! Kérlek, ne csináld ezt, Mark! – hiába ordítoztam, meg sem hallotta. A csónak viszont kegyetlenül rángatott. Miközben a saját életemért küzdöttem, figyeltem, hogyan teszi ugyanezt Mark Cassandráért… és önmagáért. Egy hatalmas hullám közelített feléjük.

A fiú éppen elérte a lány derekát, mikor lecsapott rájuk. Úgy éreztem, nekem kellett tennem valamit. A hullám elvonult, de ők ketten még mindig nem jöttek fel. Szerencsétlenül ugyan, de rájöttem az evezés titkára. Elkezdtem közeledni ahhoz a helyhez, ahol utoljára láttam őket. Most már mindenki kiabált nekem a másik csónakból, de nem figyeltem rájuk. A haladásra koncentráltam.

            Egy fél pillanat múlva felbukkant Mark, karjában Cassandrával. Kezdtem megnyugodni. Viszont volt még egy bökkenő. Mark láthatólag át volt fagyva, amit nem is csodáltam, tekintve, hogy szakadt az eső, és süvített a szél. Rám tört a pánik. Ki fog kievezni a partig? Én képtelen vagyok rá, Mark és Cassandra is egyértelműen azok. Nem maradt más választás, a másik csónakból kellett valakinek átmásznia a miénkbe. De kinek? Paul a nejét istápolta, Ben apja ott evezett, anyut pedig nem láttam volna szívesen. A lányok nem tudtak volna ennyi mindenkit húzni, szóval maradt Nick és Ben. Kate nem engedte el a pasiját, tehát Nicknek kellett jönnie.

            Segítettem Marknak, behúztam az eszméletlen Cassandrát a csónakba, majd megpróbáltam a többiek felé evezni. Megjegyzem, nem sok sikerrel. Inkább úgy mondanám, ők közelítettek hozzánk. Szánalmas próbálkozásom kudarcba fulladt, úgyhogy nem is erőlködtem. Jobbnak láttam felmelegíteni két átfagyott barátomat, akik a csónak alján feküdtek. Borzalmas volt látni őket. Csurom vizesek lettek, az arcuk falfehér. Folyton azt figyeltem, hogy szabályosan lélegeznek- e. Közvetlenül a hátam mögött hallottam egy hangot. Vagyis inkább egy kiáltást.

            – Mi jutott eszedbe, Hope? – igen, anyu volt az.

– Ne haragudj, anya, de muszáj volt tennem valamit – hátra sem néztem. Képtelen voltam levenni a két ájultról a szemem. – Nem hagyhattam sorsára – sikerült határozottan szólnom.

– Cassandra, kicsim – keltegette Doris a lányát halkan, szinte suttogva. Nem reagált rá.

– Drágám, a legjobb lesz, ha kievezünk a partra, és bevisszük a kórházba – mondta Paul a feleségének.

– Apropó, kievezés – szóltam bizonytalanul -, azt hiszem, valamelyik fiúnak át kéne szállni hozzánk, mert nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék rá – végig Nickre néztem.

– Jól van – mondta ő. Paul és Ben papája megtartották egymás mellett a két csónakot, amíg Nick átlépett hozzám, és odaadtam neki az evezőket. A többiek mentek előre, mi utánuk.

            – Figyelj, Nick – mondtam neki szinte már kínosan hosszú hallgatás után. – Mit gondolsz Daisy- ről? – muszáj volt megkérdeznem.

– Hmm? – kérdezett vissza, és hallottam a hangjából, hogy halogatni akarja a választ.

– Komolyan, mi a véleményed róla? – sürgettem.

– Hát… – szólt bizonytalanul. – Nagyon okos lány, kedves, szép, és jó humora van – ebben a pillanatban az említett lány átintegetett hozzánk. Nick visszaintett. – De miért kérdezted?

– Csak úgy… – mosolyogtam.

– Na, mondd el – nyaggatott.

– Szóval most délután, amikor elmentünk Daisyvel sétálni, rólad kérdezősködött.

– Komolyan? – vigyorgott, és láttam rajta, hogy sikerült felvidítanom.

– Komolyan. Azt kérdezte, hogy szerintem tetszik- e neked – valami furcsa vörösség jelent meg az arcán, de nyomban el is tűnt.

– Na? – vártam a választ, de csak mosolygott tovább.

             Pár perc múlva partot értünk. A kérdésem válasz nélkül maradt. Ebből azonnal tudtam, hogy tetszik neki. Nem elmélkedhettem sokáig, a többiek is megjelentek mellettünk. Paul már az ölében tartotta lányát, Mr. Johnson, Ben papája pedig Markot. Beszálltunk az autókba, és elhajtottunk a kórház felé.

(folyt. köv. jövőhéten)

MeowMeowForTheWorld : 3

2011 július 30. | Szerző: Ugiburu

   A hátam mögött megy a Showder Klub és majdszétröhögömafejem : Đ Amúgy tegnap tértem haza a barátnőmtől. Ismertetőjelei: Isteni sonkás-sajtos-hagymás pirítóst csinál, irígylemahajááát!!! és a kedvenc szava a DÁ ^^ Szeretlek, Szasza : )

Na, de délutánra ígértem a részletet, és meg is kapjátok. Tadadadadadadadaaaaaaaa!!! Jó olvasást! : ))

Lent a parton (2. rész)

            Szóval egész jól kijöttem már Cassandrával, mikor jött Mark. Egyszerre szerettünk bele, mintha egy varázsütésre kigyógyíthatatlan betegség áldozataivá váltunk volna. Október 13- án – ráadásul pénteken -, betoppant a terembe Mark Clayton. A többi lány talán észre sem vette, annyira lefoglalta őket Josh. Sokat álmodoztam Markról. Szinte minden szabadidőmben. Furcsa módon Cassandra mellé ültették. Akkor úgy éreztem, ez nem lehet véletlen. Barátnőm viszont biztatott, csalással ilyen előnyt nem szerezne magának. Ledöbbent, amikor meghallotta, hogy nekem is tetszik Mark. Talán addig nem is gondolta, hogy egy fiú lehet számomra más is, mint egy jó haver? De végül is mindegy.

            Leértünk a partra. Jason már távolról integetett és kiabált Cassandrának, aki viszont elfordult, mintha nem is ismerte volna. Egyáltalán nem illettek össze. Jason alacsony, szemüveges és szinte már betegesen sovány és sápadt karakter volt. Úgy tűnt, ez egy cseppet se lombozta le. Cassandra leült, Jason odakuporodott mellé, mire a lány még inkább Markhoz bújt. A fiú elkezdte bámulni.

– Csak fázom – szólt Cassandra.

– Szóval Ben, te ugye a kosárcsapatban játszol? Szeretnék én is csatlakozni – mondta Mark, másfelé terelve a beszélgetés.

– Akkor most szerintem mi elmegyünk sétálni – vágtam közbe, mert nem lelkesedtem a témáért. – Sandra, Daisy, jöttök velem?

– Persze! – lelkendezett Daisy.

– Szerintem menjetek, majd később csatlakozom – válaszolt Cassandra.

– Jó. Nem megyünk messzire – szóltam oda félvállról.

            Daisy egész jó társaság volt. Kate- t már meg sem kérdeztem, mert Ben- nel járt, és szinte el sem engedték egymást. Nick nagyon furcsán viselkedett Daisy közelében. Talán még lehet belőlük valami. Az sem nagyon lepett meg, hogy a lány igent mondott, Cassandra viszont nemet. Tudtam, elbűvöli Mark közelsége, de hogy ennyire! Daisy – mintha csak A név kötelez mondás megtestesítője lett volna, –  

Imádott mindent, amire virágmintát varrtak, tűztek, vasaltak, akár csak egy hippi. Szőke fürtjei közt mindig hordott egy virágos hajpántot vagy csatot. Elég elkötelezett természet- és állatvédő volt.

– Szerinted Nick sejti, hogy tetszik nekem? – kérdezte elpirulva.

– Nem tudom – válaszoltam. – De az biztos, hogy oda van érted.

– Dehogy! – megrázta a fejét, hogy csak úgy röpködött a két hajfonata.

– Pedig így van. Szerintem próbálkozhatnál nála. Hívd el valahová! Tutira az ujjad köré csavarod majd – nem válaszolt.

Öt percig sétáltunk így, egymás mellett, majd tudtom nélkül egy mégy sóhajtás szakadt ki belőlem.

– Valami baj van? – kérdezte Daisy összerezzenve. Nagyon elmerülhetett a gondolataiban.

– Nem, semmi – elég elnyűtten válaszoltam.

– Elmondhatod – biztatott.

– Na jó. Szóval – kezdtem bizonytalanul -, van egy fiú, aki tetszik nekem.

– Tudom. Mark – mosolygott.

– Nem! – elég határozottra sikerült ez a kis szó. – Hívjuk inkább csak egy fiúnak, jó?

– Oké – kuncogott.

– És hát van valaki, akinek szintén ő tetszik. Őt se nevezzük meg, kérlek. A fiú legyen A, a lány B, én meg C.

– Rendben – láttam a szemében, hogy próbálja összerakni, mit is beszélek neki.

– Szóval B és C szerelmesek A- ba. B és C barátok, és C nem akarja megbántani a másikat, ezért nem beszél senkinek az érzéseiről. A és B nagyon jóban vannak, A szinte már viszonozza B érzéseit, amikor hirtelen útjukat állja C. Tehát a kérdésem az, hogy jobb lenne- e C- nek elállnia az útból, hogy A és B boldogok legyenek?

– Hát… ez így egy kicsit zavaros. Tehát, ha nem baj, nevezzük az alanyokat a nevükön.

– Hát jó – fortyogtam.

– Neked és Cassandrának tetszik Mark. Te nem akarod megbántani a barátnőd, mivel ő látta meg előbb. Jól értem?

– Igen – meglepett, hogy ki tudta bogozni.

– És most azt kérdezed, hogy nem lenne- e tanácsos kettesben hagyni őket.

– Azt. Szerinted?

– Szerintem ne add fel. Vagyis adj Cassandrának egy esélyt, hogy először hagy kérdezze nem ő, aztán te.

– Nem is rossz ötlet. Kösz Daisy.

– Nincs mit – mosolygott rám.

            Mire visszaértünk, Cassandrát nem láttam sehol. Meg akartam kérdezni, de Mark megelőzött.

– Merre van Sandra? – kérdezte, és hallottam a hangjából, hogy nem csak ugratni akart.

– Fogalmam sincs. Pont ezt akartam kérdezni én is – szóltam.

– Nem veletek volt?

– Nem. Azért jöttünk vissza, mert… – megálltam egy pillanatra. -, mert mondani akarok neki valamit.

– Talán titeket keres valamerre. Hívd föl a mobilján.

– Jó ötlet – szóltam és máris tárcsáztam a számát. – Hangposta – mondtam gépiesen.

– Az baj – már Ben is kezdett ideges lenni.

– Nyugi. Mi a legrosszabb, ami történhet? – kérdezte Kate, hihetetlen flegmával.

– Abba inkább bele se gondolok – szólt Mark, és hívta a rendőrséget.

(folyt. köv.)

Megúsztam : Đ

2011 július 24. | Szerző: Ugiburu

 Örömmel tudatom, hogy megúsztam az olvasónapló írást!!! Hurrá nekem! Ma néhány szerintem nagyon klassz weboldalt találtok itt, amin fantasztikus történeteket írnak a fantasztikus szerkesztők!

~ http://www.kispaci.blogspot.com/

Szerkesztő: Pacííí

Tartalom: Lacey Rees apjával él Redhillben. Mindene a Oak Valley Ranch lovarda, és benne (saját ló híján) kedvence hátasa, Rainbow Dancer. Egy átlagos napon Lacey kilovagol a ló hátán az erdőbe, ahol különös dologra lesznek figyelmesek. A lány azt hiszi, képzelődik. De a Dancer is érzi valami különös lény jelenlétét… Egy fekete árny! De mi lehet az?
Egy elképesztően kalandos történet egy lórajongó tollából – jobban mondva klaviatúrájából ^^

~ http://beccaelete.blog.neon.hu/

Szerkesztő: Ancsy333

Tartalom: Becca Joneas egy technikafüggő, laptopmániás, mellesleg szupergazdag tinilány, aki ki sem mozdul szobája biztonságot- (és áramot) nyújtó fedele alól. Apja magányos, mióta édesanyja meghalt. Egy nap a lány egy párkereső oldalon rátalál egy titokzatos, gyönyörű nőre. Becca, az apja nevében randevúra hívja. Hoppá… a nő talán nem is olyan ártatlan, mint amilyennek elsőre tűnt? Becca apját házasságba bolondítja, és a lányt elküldi egy bentlakásos iskolába. Pedig már éppen elkezdett kijárni a barátnőivel, és talált egy fantasztikus srácot, akivel fülig szerelmesek egymásba. Hogyan boldogul majd így? És legyőzi a gonosz boszorkányt?
Tudd meg a titok megfejtését! Egy lehengerlően érett írótól, aki mindössze 12 éves!

~ http://stellaaszigeten.blog.neon.hu/

Szerkesztő: Annasmile

Tartalom: Ez a bájos történet Stelláról szól, akinek az élete fantasztikus. Egészen addig, amíg papa és mama úgy nem döntenek, hogy elküldik bentlakásos suliba. De nem ám a szomszédba! Egyenesen a tengeren túlra! A hajó viszont nem jut el Amerikába, hanem valami történik vele, és a bealtatózott Stella egy lakatlan szigeten köt ki.
Mi lesz vele? Hazajut? Látja még a szüleit valaha? Egy elgondolkodtató sztori egy másik fiatal írótól!

(Majd még szerkesztem ezt a részt!)

Ugyenem?

2011 július 23. | Szerző: Ugiburu

 Hű, nagyon remélem, hogy nem kell a kötelezőből olvasónapló… Jó, hát már kiolvastam, de nem akarok írni róla : ( : ( Az olvasása is szörnyű volt! Na, de ez a nap igenis a problémáimról szól az új részletről szól! Így hát megkapjátok:

Lent a parton

 

            Cassandrával a partig tartó úton végig a versenyről beszéltünk. Már azt is eldöntötte, hogy ő lesz a stylist- om. Szóban megterezte a ruhámat. Királykék hosszú ujjú felső, a közepén egy csillaggal, és bőszárú, hippis farmer egy törpesarkú, égkék szandállal.

Gondoltam, a többi jóval bonyolultabb lesz, de hát végül is ez csak selejtező. Úgy éreztem, nem lenne szabad bizakodnom annyira, hogy bekerülök. Túlságosan gyengének éreztem magam a többi lehetséges versenyzővel szemben. Ne butáskodj, Hope, hiszen még nem is ismered őket – biztattam magam, nem sok sikerrel.

            Legjobb barátnőm akkor is kifogástalanul nézett ki. Igaz, nem volt a húsz kiló sminket kenek magamra– divat híve. Jól is tette. Azt hiszem, Jason a megtestesült természetes szépséget látta benne. Kár, hogy szegény fiúnak esélye sem volt nála. Nem mondom, hogy bomlottak Sandra után a srácok. Sőt, időnként arrogáns stílusa miatt páran féltek is tőle. Félhosszú, sűrű, fekete gyűrűs göndör haja és fekete szeme nagyon egzotikusak voltak. Kreol bőrű, telt ajkú, gyönyörű lány volt. A ruháit saját maga tervezte. Ebben élte ki kreativitását. Némely darab egészen elképesztőre sikeredett. Senki nem mondta volna meg róla, hogy egy tizenöt éves lány tervezte. Szóval, a stylist- i állást teljességgel neki találták ki.

            Szíve választottja mindezek ellenére sem vette észre. És – gondolom, kitaláljátok -, nekem még ennyi esélyem sem volt nála. Cassandrával a gimiben ismerkedtünk össze, fél évvel Mark előtt. Mikor aztán egyszerre zúgtunk bele a srácba – meglepő, de -, csak még erősebb lett a barátságunk. Persze, én teljesen biztos voltam benne, hogy ha egyszer egy barlangban rekednénk, mi hárman, nem én lennék, akivel Mark jobban kijönne.

            Se sportos nem vagyok, se szép, sőt, még csak önbizalmam sincs. Szánalmas. Ez a legjobb szó rám. Az arcom is katasztrofálisan nézett ki. Egy kicsit sem hasonlítottam anyura. Egy nap a fényképalbumot nézegettem, mert egy általános iskolai osztályképet keresetem, mikor ráakadtam anya egyik fiatal, körülbelül korombeli képére. A szavam elállt tőle. Magamtól persze nem mondtam volna meg, hogy őt ábrázolja a kép. Anyukám gyönyörű kézírása hirdette, róla készült a fotó. Ballagásom után – ez volt ráírva. Nagyon sokat változott az elmúlt húsz évben. Azt mondják, hasonlított rám. Egy frászt! Az a szép lány a képen kicsit sem olyan, mint én. Anyu annak idején röplabdázott. Furcsa, mert nem tudom elképzelni, ahogy játszott. Bár a képen látszódott, közel sem volt olyan alkat, mint én. Úgy látszik, apu nem túl sportos alkatát örököltem. Kicsit sem voltam sovány, inkább a duci felé hajlottam. A hajam koromfekete színe anyuéhoz hasonlított. Igaz, kicsit sem állt olyan jól a kék szememhez, mint az ő zöldjéhez. A fogszabályzómat rühelltem. A szeplőim nyáron szinte elviselhetetlenek voltak. Utáltam magam. Persze anyu, Cassandra, és mindenki biztatott, hogy jól nézek ki, meg ilyenek. Én viszont sosem dőltem be nekik.

            A part aznap nem is volt olyan messze a háztól, mint általában. A tehetségkutató témájától eljutottunk addig, hogy Markról beszéljünk. Sosem fogom elfelejteni az első napot a gimiben. Szinte mindenkinek volt valakije, akivel együtt biztosabban léphettek be az ajtón. Mindenkinek, kivéve nekem. És persze Cassandrának. Így találtunk egymásra. Mikor először megláttam az osztálytermet, elképedtem. Nem olyan volt, mint az általánosban. Egyáltalán nem. A régi suliban a termek szinte börtöncelláknak néztek ki, ahová egy csapat, az idők során jól összekovácsolódott kölyköt beraktak. Ott a falakat halványszürkére festették, itt barackvirágszínűre. Az ablakokat fehér függöny szegélyezte. És hát a kilátás. Az volt a legcsodálatosabb az egészben. Az ablakok a partra néztek keleti irányban. Ennek köszönhetően délelőttönként beragyogott a nap. Ellentétben az előző sulival, ahol – mintha szándékosan velem akartak volna kitolni -, nyugati ablakú termet kaptunk.

            Mikor átléptem a küszöböt, minden szempár rám szegeződött. Hát persze! Az egyetlen csaj, akinek nincs senkije. És igaz, akkor egy barátom sem volt. Vagyis tartottam a kapcsolatot a régi osztálytársakkal, de nem nagyon értek rá, hogy engem szórakoztassanak a nyáron. Szóval minimum másfél hónapja senkim sem volt a családon kívül. Furcsa, de akkoriban ez nem is hiányzott. Viszont mikor elkezdődött a suli, egyre inkább magányos lettem. Cassandra is csak egy hónap múlva karolt fel. Addigra szinte teljesen összeomlottam. Gondolni sem merek rá, mennyi fájdalmat okozhattam ezzel a szüleimnek… Főleg anyunak. Ő az a fajta anyaoroszlán, aki képtelen nézni csemetéje szenvedését, és nem engedi el, hanem élete végig, vagy néha még azon is túl gondoskodni akar gyermeke jólétéről. Emiatt is veszekedtünk annyit. Néha nem voltam képes elviselni, hogy irányítani akart. Chelsea Miller annyi dalt írt a kamaszkori függetlenségről. Ezért is volt a legnagyobb példaképem. Sohasem keveredett botrányokba. Nem szerepelt a címlapokon rossz kritikákkal. Ez elég ritka Hollywoodban. Ugyanakkor szerette a szüleit, nem gondolkodott előítéletekben, szinte már túl tökéletes, hogy igaz legyen. És mégis az.

(folyt. köv. jövőhéten)

Ilyennincs!

2011 július 16. | Szerző: Ugiburu

Bridgit Mendler – Hang in there, baby

 A kishúgom az őőőőrületbe kerget! Nem hagy békén a Teletubbies-al! Nekem meg már az agyam szétpattan a nyávogásától! Amúgy nagyon szeretem, meg van a maga bája annak, ha 4 tesód van. Legalább Bridgit száma kicsit felvidít, hogy biztos nem vagyok egyedül ilyen : )
Amint ígértem, itt egy új részlet. Güdbáj : D

A döntés (2/2)

            Mikor már semmi értelmes tevékenység nem jutott eszembe, elhatároztam, hogy felhívom Camillát. Egy kicsit haboztam, de végül megragadtam a kagylót, és elkezdtem tárcsázni.

– Haló, itt Camilla Maron, segíthetek? – kérdezte gépiesen.

– Jó reggelt, Mrs. Maron, Hope Shoner vagyok.

– Nahát, szia. Azt hittem, már meg sem keresel. Szóval, mire jutottál?

– Őszintén? Semmire sem. Reméltem, tud majd segíteni rajtam – ez még nekem sem hallatszott túl elszántnak.

– Hmm… Fogalmam sincs, hol kezdjem. Mit szeretnél tudni?

– Először is, a dolog mellett szóló érvekről kéne beszélnünk – mondtam bizonytalanul.

– Rendben. Szóval a tehetségkutató nagyon jó esély a karriered és a jövőd megalapozására. A hangodról már tudom, hogy elképesztő tud lenni. Nem hiszem, hogy kidobnának a selejtezőről.  Úgyhogy elméletben már bent is vagy a válogatáson – éreztem a hangján, hogy mosolygott. – Ha tényleg komolyan gondolod az éneklést, keményen kell gyakorolnod.

– Igen, komolyan gondolom – szóltam. Akkor nem nagyon tudtam mit kezdeni az életemmel, úgyhogy ez pont kapóra jött. Főleg, ha mások szerint jó hangom van… – És mik a dolog árnyoldalai?

– Hát, talán az, hogy nem fogsz iskolába járni. Vagyis természetesen fogsz, de csak egy, a versenyzőknek fenntartott magániskolában. Azon kívül, gőzerővel kellesz dolgoznod. Csak pár nap lesz a fordulók közt. Legfeljebb egy hét. Sokan vannak, akik ott buknak el, hogy nem gyakorolnak komolyan. És nem szabad egy dalra támaszkodnod. Többet kell betanulnod. Sem a szüleidet, sem a barátaidat nem láthatod annyiszor, ahányszor csak kedved tartja… Azt hiszem, nagyjából ennyi.

– Ezek egész elviselhetők. Azt hiszem – tettem hozzá alig hallhatóan. – Apropó, barátok – jutott eszembe – Fel kell hívnom Cassandrát. Köszönök szépen mindent, Mrs. Maron…

– Várj még egy percet! Szeretnéd, ha majd később a menedzsered lennék, ugye?

– Hmm… Igen, persze – eléggé meglepődtem.

– Köszönöm. Akkor pedig tegezz nyugodtan. Hívj Camillának.

– Rendben, Camilla. Viszlát.

– Szia, kis csillagom – és lerakta a telefont.

            Érdekesen, leírhatatlanul különösen éreztem magam. Fogalmam sem volt, mi lesz a követező lépés, így felhívtam Cassandrát.

– Halló? – felismertem Sandra mamájának hangját.

– Csókolom, Mrs. Leton. Cassandra otthon van? – még nekem is meglepően nyugodtan csengett a hangom, közben viszont majd szétrobbantam a sok hírtől, amit azonnali hatállyal meg kellett osztanom legjobb barátnőmmel.

– Szia, Hope. Egy pillanat, és szólok neki – hallottam, ahogy letakarta a tenyerével a kagylót, és kiabált Cassandrának.

– Cső! Mizujs? – ez már határozottan a barátnőm volt.

– Hali. Szóval, most menj be a szobádba, és zárd magadra az ajtót, hogy megóvd a szüleidet az esetleges örömsikolyoktól – viccelődtem.

– Ha- ha. Na, de komolyan, mit szeretnél? – sürgetett.

– Oké. Képzeld… – egy kis hatásszünet. – Indulok a tehetségkutatón!!!

– Áááááááááá!!! – kiabált ő is velem. – Nem hiszem el!!!

– Igen – mondtam, akkor már kicsit higgadtabban -, egy órája még én sem hittem volna magamnak.

– Úr isten! Szóval, élőben fogod látni Chelsea Millert? – kérdezte, egy kis féltékenységgel a hangjában.

– Nagyon úgy néz ki. De ne aggódj, eljöhetsz velem. Mármint elkísérhetsz. Feltéve, ha te nem akarsz énekelni – mondtam fél finoman.

– Hülyéskedsz? Tudod, hogy nincs hangom – mondta őszinte meggyőződéssel.

– Te meg azt, hogy nekem nincs, de ha Camilla Maron szerint van, akkor vagy én vagyok botfülű, vagy csak ügyesen hazudik.

– Szerintem is jó hangod van – biztatott.

– Kösz. Ja, és Jason hívott, hogy lemennek a partra – szóltam.

– Semmi kedvem a kis piócához – mondta undorodva.

– Miért vagy ilyen vele? Egy esély neki is kijárna…

– Ne is folytasd! Nem megyek, és kész – erőszakos volt a hangja.

– Talán megváltozik a véleményed. Mark is megy… – nem hagyta, hogy befejezzem.

– Oké! Rám fér egy kis kimozdulás – aztán együtt nevettünk.

(folyt. köv.)